CiCaa.

                               Volt egy lány és egy fiú

Történetünk kezdődik egy májusi éjszakán, mikor megismerkedett egymással egy fiú és egy lány. Moziból igyekeztek haza éppen, már átölelkezve és kéz a kézben. Elmúlt egy év, mint a pillanat, gyakran adtak egymásnak forró csókokat. A lány a fiút nem vette komolyan, ezért a fiú szívében örök félelem van. Attól fél, hogy elveszti a lányt, kit úgy kíván, s a szíve, hogy imád. Beteljesült a sorsa egy ködös délután, mikor mást ölelgetett az a szép lány. Az egész teste lángolt, s az arca piroslott. Odament a lányhoz, vígan köszöntötte, senki sem tudta, ez az utolsó beszéde. Mikor hazaért, lerogyott a székre, egy lapot vett elő, s ezt írni kezdte:

                       „Azt hittem szerettél egyetlen virágom, 

                        te voltál mindenem ezen a világon.

                        De te már nem vagy, könnyen másé lettél.

                         Szerencsétlen vagyok, s az ilyen minek él?

                         Meghalok inkább, mert nem bírom már,

                          A két ölelő karod más fiúra vár.

                         Búcsúzom tőled az Isten áldjon meg.

                         Te e világon maradsz, én elmegyek.

                        Az én szívem téged soha nem feledett.

                          Gondolj rám néha, ki téged szeretett.

                        Szeretlek most is, bár nem sokáig élek,

                     Mire olvasod ezt, nem lesz bennem lélek!"

Mikor ezt leírta, borítékba tette, örült a mának, s a múltat feledte. Boldogan ment a sírba, a halálba, pedig tudta, hogy nem jön vissza. A fiú egész közel ment a folyópartra, s belevetette magát a zúgó habokba. Megkapta a lány a fájdalmas levelet, s hullajtott érte fájó könnyeket. Elment a partra, a könnye csorgott. Felidézte magában a sok szép csókot. Átgondolta a régi szép időket, mikor a szíve egy fiúért égett.

Nem tétovázott, a folyóba ugrott, s a lelke a mennybe szállt. Történetünk véget ért egy ködös májusi éjszakán, hol a sírban egymásé lett egy fiú és egy lány.

                             Halálig és azon túl...

Hideg téli este van, New York utcáin bolyongok, és gondolkozok. Vajon mi történik velem. Keserves extázisban vagyok. Nem tudom mi történik velem. Csak arra tudok gondolni, ami történt. A barátommal moziba indultunk, épp 2 éve voltunk együtt, ezt ünnepeltük. Miközben igyekeztünk, egy csapat fiú jött el mellettünk, és nem éppen szép szavakkal illettek engem, de én nem törődtem velük, csak a szerelmemre gondoltam, hogy milyen jó is vele. De benne viszont felébredt a féltő böszkeség, és kiállt a 6-8 kigyúrt skinhead elé. Mondtam neki, hogy menjünk, de ő nem hallgaatott rám. Pedig kellett volna. Egyre jobban forrósodott körülöttük a levegő, szó szót követett, és ekkor az eggyik dühösen ordibálva szerelmem felé indult, ő erre nem hátrált meg. Még eggyel el is tudott volna bánni, de amikor már a többiek is jöttek, az már sok volt neki. Én már sírva kértem, hogy menjünk, de ő maradt. Már nem volt visszaút. Folyt a vér az ajkán és szemöldöke is felszakadt, kitudja milyen sérülése volt még. Láttam, hogy itt ő lesz a vesztes, ez természetes, hat egy ellen... könnyek tépték arcomat, de ő nem figyelt rám. Kis idő múlva elmentek, és ő a földön felküdt eszméletlenül. Odasiettem hozzá, sírástól elfolytott hangon szólongattam sokáig, mire magáhoztért. Köhögött, folyt a vér a szájából, és mindenhonnan. Mozdulni sem bírt. Remegő kézzel kaptam elő a telefonom, hívtam a mentőket. Felemelte a kezét, és végigsimított könnyes arcomon. Beszélni sem bírt. Hosszú csókot adtam hideg ajkaira, de éreztem, kihűl a teste, és eltávozik tőlem. Itthagyott. Egyedül, itt. Folytó zokogás közepette tettem fejem mellkasára. Nem hallottam szíve dobbanásait. A távolból már hallatszott a mentő szirénája, de már késő volt. Mire odértek, már nem volt köztünk. Egy szebb és jobb világban volt, és ott várt rám. A mentős fiú odasietett, de már nem tudott segíteni. Elvitték. Ott áltam, egyedül, a hidegben. Nem mentem velük. Csak szerelmemre tudtam gondolni, mikor még velem volt. Elindultam, nem tudtam, hogy hová. Talán hozzá, talán máshová. Nem tudtam. Lábam vitt előre, nem bírtam ellenállni, de nem is akartam. Húzott magával valami. Lépcső követte a másikat. Siettem valahová. Mire megamhoz tértem már itt találtam magam, ahol most vagyok. Itt, a világ tetején. Vagyis, legalábbis egy emeletesház tetején. Nem bírom egyedül. Nélküle nem. Ott lenn, a mély sötétségben van ő. Innen már nem húz vissza semmi és senki. Egyre közelebb léptem a sötét mélységhez, és ő húzott, húzott maga felé, oda ahova mindenki elér egyszer... Úgy érzem, mintha zuhannék. Zuhantam szerelmemhez, és ő vár vár rám. Újra érzem csókját. Akkor, ott lent a földön, hideg és nyirkos volt az ajka, de már forrón ég.

nézni soha hátra,

Hisz nagyon fájna neki amit ott látna..."

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat